kivilágos kivirradtig

olvastam én már sokmindent, de így elveszni egy könyvben - csak Móricz Zsigmond hatására sikerül

"Bevisz az én atyám egyszer Debrecenbe Nagykállóból tíz mázsa búzát, tizenkét mázsa rozsot meg hat tinót meg két lovat a téli debreceni vásárra, eladni... hogy egy jó históriát mondjak róla... Szegény idesanyám, a jó lélek örült neki, mert kellett a pénz. Be is pakolt az urának fejérgúnyát meg elemózsiát, mert nem volt még akkor itt vasút, szekéren kellett lejönni s lelkére kötötte, hogy: "Gábrisom lelkem, csak okos legyék, csak jó vásárt csináljék, a pízre vigyázzék, az egészségire meg szintén, meg ne hűljék, baja ne essék." Milyenek is voltak azok a régi jó, angyali lelkű nagyasszonyok!

Leütötte a szivarja hamvát, s felcsillanó arccal mesélt tovább, úgy hogy még hallgatták is egy kicsit.

- Hát: megvót a vásár. Eladta édesapám a búzát is, a gabonát is; a tinókat, lovakat szintén; osztán két hétig még ott maradt Debrecenben, oszt aut hazament Nagykállóba a kedves családjához.

Megérkezik. Édesanyám fogadja:

- Megjött, lelkem Gábrisom?

- Meg.

- Nincs semmi baja?

- Nincs.

- No, hálaistennek, lelkem.

Jó ebédet csinált a kedves apámnak, gyenge bárány volt mán, korai bárány, azt nagyon szerette az én édesapám, tárkonyos lével. Isten nyugosztalja szegényt... szóval tárkonyos bárányleves volt, és málépite, frissen, édes tejjel behabarva: jaj de jó ételek is voltak a mi gyerekkorunkba!-

Ebéd végén, ráteszi szegény jó idesanyám a kezét szegény jó idesapám kezire, ahogy csak azok a rígi jó úrasszonyok és jó feleségek tudták, s azt mondta:

- Gábris lelkem! - hát megvót a vásár?...

- Meg - azt mondja az idesapám. - Megvót.

- Eladta a búzát?

- El.

- Osztán hogy adtad?

- Jól adtam lelkem. Hat forint tízért.

- Igazán? Olyan jól?

- Igen.

- Hát a rozsot?

- Azt is jól. Öt forinton felül.

- Ne mondd mán, hát akkor jó vásár vót.

- Nagyon jó.

- Hát a tinókat hogy?

- Azt is jól adtam, a nagyobbik kettőt, párját százhúsz forintjával.

- Ne öljik mán meg, mán nyócvan forintír is odattuk vóna, igaz-e, lelkem?

- Egen, de jó vót a vásár!... Lengyelbe szedték a marhát!... A kisebbiket is úgy adtam, hogy kilencven meg száz körül volt párja.

- Hát a lovak jól mentek?

- Lelkem, az ment csak jól. A Murzát százhetvenért adtam.

- Nagy isten! Százhetven!

- A kesely nem bírta! Azt oda kellett adni száztizenhatért.

- No kár... De hát mindegy, maga tudja lelkem, hogy melyik mit ér.

- Pókos volt.

- No, nem volt az még pókos. Hisz mindegy, örvendek, hogy átajjába olyan jó volt a vásár.

És megveregette az öreg becsületes, derék kezét, s mi mindnyájan örvendettünk.

De csakhogy az vót a baj, hogy mégiscsak előkerült a kényes kérdés, hogy:

- Hát osztán, Gábrisom lelkem, hát a píz?...

Idesapám szegény nagyot néz:

- Piíz?

- Píz, angyalom, píz. Hogy mennyi pízt hozott?

- Pízt, lelkem... Azt én nem hoztam.

Lett erre mindjárt nagy beborulás; fekete fellegek futottak az égre, s elborították az én angyali drága jó idesanyám kedves arculatját.De most az idesapám tette keresztül a kezét az asztalon s megfogta csendesen az én idesjó anyám karját, oszt aszongya, hogy aszongya:

- Pízt, azt nem hoztam ides rózsám, de ne búsulj, mert hoztam egy új nótát, a' megíri!Azzal azon a drágaszép bariton hangján elkezdi dúdolni a szerelmes édes felesége filibe, hogy - mintha most is hallanám - hogy:

Nincsen nékem egyebem, egyebem, de egyebem...

Csak egy kurta bekecsem, bekecsem, de bekecsem...

Magának sincs egy pendelynél egyebe, de egyebe!...

A kedvemért még azt is tegye le, de tegye le...

Magának sincs egy szoknyánál egyebe, de egyebe,

Asse legyen, a kedvemért tegye le, tegye le, de tegye le!...

Elmosolyodtak.

Mert senki se tudott nevetni, de már ez is valami volt, egy mosoly ebben a feneketlen bánatban.

- Ezért megy tönkre Magyarország! - mondta a háziasszony keserűn.

- Ezér? - mondta Szalay Péter - ezér?... Hátha még eldanolnám a másik verset is, kedves Ágnes néném, a pirosat!... mert ez még csak a fejér vót: de van egy vörös is, olyan pirosveres, mint az a jó kipattanó magyar vér: az a másik vers aztán megér, nemcsak egypár mérőgabonát s egy-két rúgott tinót: de egy dominiumos rigi magyar világot is... Mert Ágnes néném jó vón az, úgy élni, csendesen, rendesen, mint a gép... de unalmas vóna...

Magának sincs egy szoknyánál egyebe, de egyebe...

- Nohát sose iszunk? - Kezit csókolom...

És koccintott."