és még Amy is meghalt... erről csak annyi személyes emléket, hogy Olgával voltunk Berlinben koncertjén, hc egy nap volt, reggel kiértünk, városnézés, este koncert, aztán a reptéren aludtunk, és hajnalban vissza; de megérte. Előtte én azt hittem, hogy ez az egész drogozós-ivós Amy imidzs csak egy marketingfogás, ahogy a csókolózó Madonna és a szűz Britni, naná. Na hát ott kiderült, hogy nem. Pedig az még egy jó időszak lehetett, dehát látszott rajta hogy nincs magánál. Viszont: valami olyan jött belőle, hogy az egész csarnok megbabonázva állt. Nem tudom mi, nem csak a hangja volt az, de lenyűgöző volt.
nade, nem erre utaltam a poszt címében, hát akkor mire?
arra, hogy ebben a fura időben Zolkával a filmekbe menekültünk, és megnéztük pár jó-rossz filmet.
nézzük csak.
egyrészt megnéztük a habkönnyű a gyerekek jól vannak.ot, hát erre kb ennyi szót elég is volna vesztegetni, szerintem a rendezőnő egy nagyon személyes filmet csinált, ahol a saját terápiája fontosabb volt, mint a dramaturgia, dehát mindegy. végülis másfél órára kiszakított, nemigaz? azért az bosszantó amikor az értelmetlen fordulatokon pengeti az agyát az ember még órák múltán is
aztán, woody 2010-es férfit látok álmaidban-ja, hát az vicces. lehet woodyra mondani sokmindent, hogy öreg meg izé, meg minek csinál már filmet mikor az annie hall a legjobb bla bla - de azért az öreg megbízhatóan hozza a jó kis párkapcsolati filmeket és sztorikat. mint amilyen ez is. jó kis fordulatok vannak benne, a kedvencem az idegesítő, ezo mama aki a végén jól jár egyedül. ennyi, nincs tanulság, fonja a pók a hálóját mi meg bonyolítjuk az életünket. azért megéri a nézést. csíptem nagyon az öreg anthony hopkins fiatal nőjét (életben Lucy Punch), jól hozta ezt a síkegyszerű mellékszerepet, meg jó feje is van, érdekes
na, ez már megér egy trollert:
és aztán, a Coen-ek már megint. félszemű, ami miatt nagyon mérges vagyok magamra, mert egy töltöttet néztem, és hótt hergya volt a képminőség, legalábbis a mozihoz képest, amit annyira szeretek, dehát így járnak a lusta emberek egy esős napon, miután már a kutyával megjárták a fél várost és a kutyaiskolát is a népszigeten, és éppen otthon vannak és örülnek hogy szárazon vannak és meleg van és van még egy film a pendójukon.
nade, a félszeműt örömmel néztem, mert van egy egészen enyhe párhuzam az új filmtervem és eközt (HAHH! nem mondom meg hogy mi!). Nem mondom, hogy feszülten figyeltem minden pillanatára, bár volt benne egykét szép pont, és alapjában véve szépen fel volt rakva a sroty, és hát, az öreg Jeff-ből a Coenek nagy dolgokat tudnak kihozni, az már egyszer biztos, és a kimért, intelligens abszurditásukat és sötétségüket is szeretem, csak az az egy baj volt evvel a filmmel, hogy az abszolút csúcsot, a toppot, a komoly embert előtte láttam.
a félszemű troller:
és, az abszolút kellemes meglepetés, a nagy releváció, a komoly ember. emiatt is lehetnék akár mérges, mert már mióta meg akartam nézni, aztán megjelent, és láttam a kritikákat, amik ímmel-ámmal éltették, de legfőképp nem tudtak mit írni róla, és akkor én elnapoltam ezt a kérdést. szombat este meg tök gyanútlanul megnéztük, aztán lepetéztünk tőle. mert NAGYON jó film.
úgy látszik, ezek a coenék kijönnek ilyenolyan filmekkel, jókkal, jobbakkal, közepesekkel, és néha sikerül nekik egy-egy NAGYON jó. ez azért egész jó arány, egy fargo, egy nem vénnek való vidék, és egy komoly ember az ember ötvenes éveire (egy tucat másik mellett), hát, egy ilyennel én már elégedett lennék.
troileur:
miről szól a film? a nagy semmiről, a kisemberről és az örvényről ami elnyeli, de olyan gyönyörűen építkezik, olyan fantasztikus képek vannak benne, már-már plasztikusak, tényleg hihetetlenek, és annyira de annyira erős karakterek és enteriőrök, hogy az ember észre sem veszi, de oda van szögezve a monitorhoz 106 percig, és utána még napokon keresztül futtatja az agyában a dolgot, amit nem is ért teljes egészében, de mégis egyben van és örömet okoz.
hátt, fain, melegen ajánlom mindenkinek, bár az is lehet h mindenki látta már, csak én örömködöm itt magamban három körrel mindenki után. na, mindenesetre, én szóltam.
.
